lumpik és macskák

Kicsinyeink rajonganak a pihe-puha bármikért. Én meg: szeretek varrogatni, meg általában bármit kreatívkodni. Karácsony előtt adott volt hát: két legyet ütök egycsapásra, ha készítek nekik valami alvóspajti ölelgetni való cukiságot.
Az ünnepre való tekintettel most külön erre a célra beszerzett anyagból dolgoztam. Szabásmintát kerestem/másoltam, kézzel hímeztem (az amúgy állandóan berepedező ujjvégeimmel), éjszakába nyúlóan készítettem a meglepiket.
Közben pedig arra gondoltam, megéri a fáradozást, a vérző ujjvégeket, és egyébként meg hálás vagyok Istenünknek, hogy ilyen ügyes vagyok, ... hiszen a gyönyörű macskák végül elkészültek, és én nagyon büszke voltam rájuk! Alig vártam, hogy a kicsik kiválasszák, melyik kié legyen, és én pedig feszíthessek, hizlalhassam a magam büszkeségét, s láthassam szemük tükrében az ÉN ügyességemet, kimondatlan dicséretüket, a fizetségét mindannak a mártírkodásnak, amit én már előre borítékoltam is.
Nagylányom is szeret varrni, és ő is jól ráérzett, a picik minek örülnek igazán. Ő lumpikat készített. Egyszerű, maradék vagy bontott anyagból, nagy szeretettel, nem csúcs igényes kidolgozással készültek a pajtik.
Azon az estén kicsit rosszul esett, de azóta már megértettem a tanulságát, amiért a lumpik lekörözték a macskáimat.
A macskák inkább engem dicsérni, engem visszaigazolni születtek, míg a lumpik kedvencekké válni - amit végül be is töltöttek.