Lehet, hogy te már rég tudod, én most tudatosítom magamban, hogy mindig, mindenkiben van dicsérni való. És ha az ember tudja, jó, ha tudja, hogy jó, ha tudja az is, aki a dicséretre méltó! :)
Mert ha csak mi magunk tudjuk, és gondolunk rá, "hogy hmmm! ez igen!", akkor az a másik nem fogja megtudni tőlünk, hogy mennyire különleges, mennyire ügyes, mennyire megbízató, mennyire szorgalmas, mennyire erős... mennyire érdemes arra, hogy azt szóvá tegyük!
Csak úgy épül belőle a másik, csak úgy merít belőle megújult erőt, ha mindezt elmondjuk neki.
De hisz - ha jól emlékszem - a Biblia se csendes dicséretre tanít minket, hanem erre:
"... elkezdték az ujjongást és a dicséretet" (2Krón. 20.22)
"...dicséretet énekeltek." (Zsolt. 106.12)
"Énekeljetek az ÚRnak új éneket, dicséretet a föld széléig..." (Ézs. 42.10)
"...nevednek dicséretet éneklek.” (Róm. 15.9)
és sorolhatnám...
"Hogyan is van tehát ez a dolog? Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is, dicséretet éneklek lélekkel, de dicséretet éneklek értelemmel is. Mert ha csak lélekkel mondasz dicséretet, akkor aki az avatatlanok helyét foglalja el, hogyan fog áment mondani a te hálaadásodra, amikor nem is tudja, mit beszélsz? Mert te ugyan szépen adsz hálát, de a másik nem épül belőle." (1Kor. 14.15-17)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése