Egy nehezen induló reggelen olyan szavak repkedtek otthonunkban, melyek inkább tanúskodtak türelmetlen indulatokról, mint megértő türelemről. Sajnáltam, hogy ilyen ballábasan kezdtük a napot. A kapkodásban persze mindig elmarad ez + az... kislánykámat az oviban fésülgettem meg. Miközben a tükörben követte megszépülését, azt mondta nekem:
- Anya te tudtad, hogy a szánkban van olyan, hogy nyelvfék? (aztán meg is mutatta!)
- Nyelvfék? Hmmm, nem is tudtam... - hümmögtem magamban.
Ő meg erre így csodálkozott: - Nahát, te felnőtt vagy, és még azt sem tudod, hogy van a nyelvnek féke?
Ugye már megint?!
„Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába." (Máté 18:3)
A történet végéhez hozzátartozik, hogy mikor elbúcsúztunk, egyenként mindkét ovisunktól bocsánatot kértem, és mindegyik, egymástól függetlenül így búcsúzott: semmi baj! :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése