de nem véletlenül...
Szombatnap volt... és most: a családé.
Amikor a kislány a színpadról lépegetett lefelé a lépcsőn, ő intette a mellette levő többi kicsit:
Segítsétek egymást, polgártársak! Figyeljetek oda egymásra! Mindenki ott tartson rendet, ahol él!
Aztán amikor a dédit, az anyut, a szomszédot mind-mind visszaváltoztatta kislánnyá, az ajtó következett. Azt mondta neki: élettelen tárgyból változz vissza emberré! És te magad is embernek lásd a társaidat, ne tárgyakként!
S még: az igaz férfi nem gyenge, hanem gyengéd!
A tapsról azt állította, hogy akit megszeretünk, annak integetünk is, nem csak megtapsoljuk, s így bizton viszontlátjuk majd. Egyébként meg ők nem szerepelnek, hanem szolgálnak - onnan fentebbről...
Most ennyit tudok felidézni, de ennél sokkal többet jelentett a vele eltöltött közös idő. Óriási, ahogy tanít, s mindezt természetesen, nem tolakodóan, de határozottan. S hogy mindenki számára érthető legyen: játékba, mesébe, dalba öltöztetve!
Hazafelé aztán elmélyültem élete párja imakönyvében, s irántuk érzett csodálatom csak tovább nőtt.
Nos azért így estefelé, mégis meg kell vallanom... ami igen nagy örömet okozott nekem:
ma megöleltem
MókaMikit!
:))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése