A fekete bárány

Lassan, bicegve lépeget, sántán,
bozontos farkasbőr van a hátán...
Súlyos a teher, de hát miért is cipeli?
Ha már nem fázik, bizton leteszi.

Ott a többi, mind oly hófehér!
Számukra a zord jön-megy, véget ér!
Hogy lehet, nem fáznak? Élnek, legelésznek!
Nyoma sincs rajtuk veszélynek, félsznek!

A bárány, ez a setét, jobban begubózik,
nem fázik, nem lát, se hall, ki se látszik.
Biceg, botladoz, haragussza a köves utat,
leszegett fejjel figyel, jó irányt kutat.

Aztán ordasok jönnek, vérszomjas vicsoruk.
A kis fekete bárány jaj, hová, merre fut?
Olyan egyedül van, nem bírja beteg lába,
- No gyere már - szól az ordas - bárány vacsorára!

Bár igaz, ami igaz, nagyon sokan vannak!
Együtt erősek, nem jut szegény farkasfognak!
De ha kiszakítunk egyet, a mienk lehet!
A nyájtól távol már, majd hiába béget! ...

Támad a falka, sodródik a kis fekete.
Gyors a támadás, a nyáj már nincs messze.
Régi trükkök, de a Pásztor már jól ismeri,
botja a támadót üti, bárányát megvédi.

Zúg a nyáj, farkasbunda reppen,
az elveszett bárány kívül reked menten!
Te kis fekete, hát nem hallod a Pásztort?
Hogy hív! Szólongat százszor, ezerszer százszor! ...

Míg megvirrad, oda már a sötét veszély!
A Pásztor számol: a kis elveszett már nem fél.
Dehogy elveszett! Megtért! Él, újra él!
S a Pásztor minden szava hozzá is beszél!