mosolyogj

s a világ visszamosolyog rád!

Nem szeretem a hullámvasutat. Pedig az élet másból sem áll, mint egy vég nélküli utazás egyszer fenn, egyszer lenn.
Kilenc hónapig tartó várakozásom alatt sem volt ez másképp, talán csak "más állapotom" éreztette nehezebbnek ezt a fajta "rendet". Nem csoda hát, ha az idő vége felé közeledve egyre sürgetőbbnek éreztem édes terhemtől való különválásomat. Persze előre számolgattuk, tervezgettük, vajon mikor lenne számunkra a legmegfelelőbb az a bizonyos esemény. Akkoriban Ábrahám és Sára türelmetlenségéről olvastam. Isten ígéretei világosak, örök érvényűek. Mégis olyan könnyű kishitűnek lenni. Nehezünkre esik vakon elindulni, pedig minket nem is világtalan vezet, hanem maga a Világosság! Ha hagyjuk... Megható dolog azt olvasni, s aztán saját életemben is megtapasztalni, hogy Isten még akkor sem vonja vissza ígéreteit, ha szinte konok módon emberi elgondolások útján járok - esetleg pont az ellenkező irányba. Szeretem ezért Istent. És még sok minden másért is.
A kórházi folyosókon elüldögélt hosszú órák alatt is rendre megmutatta magát. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, ha azt gondolom, vannak első látásra szimpatikus és kevéssé szimpatikus emberek. A nap mint nap ugyanazt a munkát végző, türelmetlen, nyűgős kismamákkal foglalkozó nővérek arcán szinte már nem is csoda, ha csak a fásult unalom vonásait lehet fellelni. Így aztán aki csak rájuk néz, igyekszik mihamarabb elkapni tekintetét, nehogy a szigorú (amúgy idegen) arc elvegye az aznaptól is a kedvét.
Szeretek ismerkedni, azt hiszem, kíváncsi természet vagyok. Minthogy hétről hétre, aztán később másnaponta találkoztam ugyanazzal a személyzettel, emlékeztek rám, keresztnevemen szólítottak. Jól esett, talán innen merítettem a bátorságot, hogy beszélgetést kezdeményezzek velük. Pedig a vastag, fekete szemüvegkeretes hölgy szinte férfiasan mély hangjával nem tűnt túl kedvesnek. Egészen addig, míg "emberszámba" nem vettem. Mosolyogva, viccelődve mentem a szokásos ellenőrzésekre, és benne is megcsillant, a humor, a jókedv! És ez történt a másik nővérrel is, aztán a többivel is. Próbáltam együtt érezni velük, felfogni munkájuk nehézségét, ami a sok-sok különböző - már említettem: türelmetlen - emberrel való kapcsolattartásból fakad. A kijelölt időmhöz közeledve szinte már együtt izgultak velem, majd az időt túllépve kitartásra buzdítottak.
Kilenc hónap lehet rövid, de lehet hosszú idő is. Ez esetben pont elég. Korábbi gyermekvárásaim alatt nem féltem, de most, negyedik alkalommal kicsit tartottam a rám váró fájdalomtól, no meg attól is, ki tudok-e majd tartani órákon keresztül. Azt sem tudtam biztosan, hogy mi lesz az otthon maradt gyerekekkel, amíg én "odavagyok?". A hónapokon keresztül tartó várakozás alatt több, jónak tűnő variáció is eszembe jutott, de mindegyikben volt valami "ha". Kilenc hónap elteltével teljesen letisztultak bennem a dolgok, sikerült mindent Isten kezébe engednem. Főleg, hogy akkor meg pont arról üzent nekem Isten a Biblián keresztül, hogy senkire sem tesz nagyobb terhet annál, mint amennyit hordozni képes. És Istenben való bizalmam ismét nem csalt meg. Csodával határos módon, az éjszaka leple alatt (miközben gyermekeink otthon aludtak) olyan gyorsan született új élet, hogy szinte felfogni sem volt időm. Isten ajándéka volt az is, hogy e röpke fájdalmak alatt sem kellett egyedül lennem: a közös felügyeletünkre bízott gyermeket közösen segíthettük világra férjemmel, aki az eseménydús éjszaka után reggelre már otthon is volt, és útra indította aznapjukon az otthoniakat. Hálás vagyok neki azért az éjszakáért, és az utána következő napokért is. Míg én a kórházban újszülöttünkkel kettesben pár napos pihenőmet töltöttem, ö otthon kifogástalanul ellátott minden teendőt; egyszerre volt apa és anya is. (Pedig épp akkor söpört végig a családon egy vírusfertőzés, senkit nem kímélve.) Az egy nappal megnyújtott kötelező kórházban tartózkodásom ideje alatt bebizonyosodott, hogy a "mosolyogj a világra, s az visszamosolyog rád" hozzáállás nem csak a nővérekre, hanem az orvosokra, csecsemőgondozókra nézve is működik. Csodálatos volt megtapasztalni, hogy még a legszigorúbb, legridegebb természetű emberek is sorra megszelídültek a barátságos hozzáállástól, közeledéstől. És íme egy újabb felismerés: valóban, nem a környezetünktől kell elvárni, hogy megváltozzon, ha valami nem működik, hanem nekünk kell megváltozni. És ez fogja változtatásra késztetni a környezetünket is.
2005, Magda