minden lehetséges annak, aki hisz...
Az idén, ki tudja, miért épp most, különös ötletem támadt… Aki ismer minket, tudja, hogy nem vagyunk egy hétköznapi család. Aki régebbről is ismer minket, azt is tudja, melyikünk honnan jött, és aki meg szeretne ismerni bennünket, figyelje, merre tartunk!
Évekkel ezelőtt nem teljesen volt egyértelmű az, vajon biblikus-e házasságot kötnünk Apával. Elváltak voltunk mindketten, gyermekeit egyedül nevelő szülők. Senki sem tudhatta, mi következhet egy ilyen szövetségből, senki nem is tudott tanácsot adni e téren, mivel erre még nem láttak példát. Óvatosan helyeztük hát életünket Isten kezébe, áldást kérve, és remélve döntésünkre.
Egy éves házasságunk utáni szilveszteren nem számolhattam be „sikerekről”, sőt, ellenkezőleg. Bántott, hogy szomorú dologról kellett akkor beszámolnom, miszerint én nem tudok csak úgy szeretni...
Eltelt megint pár év, és érzem, szilárdan ki merem jelenteni, hogy erősödtünk, hitünknek most már sokkal kevesebb akadályt kell leküzdenie. Őszintén szólva, sok esetben nem is volt más választásunk, mint hinni, de ajándékképp mindig ott volt aztán a megtapasztalás, a gondviselés.
Bátrabb is lettem hit dolgában, el merem kérni Istentől ígéreteit, és hálával adózom, amiért sosem csal meg, mindig hűséges.
Szóval a különös család. Elváltak újraházasodnak, „hozott” gyerekek, (enyém, tied), aztán meg a közösek.
Nem tudom, miért épp most támadt ez a különös ötletem... Beleült a szívembe az az érzés, hogy az elvált szülők gyerekeinek (még akkor is, ha rendezett életük lett is), mindig van egy olyan titkos vágyuk, hogy „bárcsak apu és anyu együtt lehetnének...” Aki pedig ismeri családunkat tudja, hogy nálunk nem mondható mindig minden rendezettnek.
Egyszerűen nem láttam semmi akadályát annak, hogy megtegyem. Nem tudom, valaki érezte-e már valóban úgy, hogy gombóc van a torkában..., hát nekem ott volt, mikor a „másik” anyut felhívtam. Elmondtam neki, hogy szeretném a gyerekeket (Apa és ő 3 nagy gyerekét) egy különleges ajándékkal meglepni: szeretném meghívni őt 24-ére ebédre. ...
Elfogadta. És nagyon örült neki! (24-én délutánig nálunk volt minda 8 gyerek.)
Aztán megbeszéltem nagyfiammal és nagylányommal a dolgot, a segítségüket és megértésüket kértem. Megbeszéltük azt is, hogy édesapjukkal miért egész más a helyzet, ezt is megértették, és egyet is értettek velem.
Persze a sötét oldal támadásai nem maradtak el, de Istennek hála sikerült mindvégig kitartani. Pedig néha szinte az agyamban éreztem az ördög patáinak dobogását, és tudatosan oda kellett figyelnem, hogy mi miért történik, ki van a háttérben, és hogy az a valaki éppen nem is azért mondja amit, mond, mert... hanem azért, mert a gonosz dolgozik, és keresztbe akar tenni nekem, akár mások által is.
Ennek kapcsán egyébként azon tűnődtem el, hogy mi emberek olyan érthetetlenül értelmetlenül vagyunk képesek viselkedni. Pl. egy sérelem esetében: már lehet, hogy rég „túl vagyunk a dolgon”, de mégis őrizgetjük a sebeket, a sértettséget, csak azért, mert a „másik” még nem kért bocsánatot. Mintha a megbocsájtásnak nem a saját szívünkben kellene megtörténnie, mintha függvénye lenne a másik kimondott, vagy elhallgatott szavainak.
24-én hétfőn, úgy negyed 1 körül a gyerekeket feltereltem az egyik emeleti szobába, míg Apa „behozta” az „ajándékot”. Örömmel és puszival fogadtuk egymást, sőt „másik”anyu sütit és tortát is hozott a közös ebédhez!
Aztán asztalhoz hívtuk a társaságot, hiszen már nagyon éhesek voltak. A terített asztal mellett pedig ott állt: az ajándék!
És a meglepetés sikerült!!!!!! Baráti – mondhatni családias – hangulatban, lassan oldódó feszültség után nagyon kellemes pár órát töltöttünk együtt.
A pici gyerekek izgatott türelmetlensége miatt mindjárt ebéd után az ajándékok köré gyűltünk. Nem volt sötét, nem volt „csendes éj” dudorászás hamiskás szólamokban recsegő lemezjátszó mellett, nem volt még itt a „szenteste” ideje, mégis nekiálltunk karácsonyozni. Épp csak pár szóval emlékeztettük magunkat, mit is ünnepelünk, de a picik már kezdték is az osztást...
Ott lebegett az öröm, a szeretet közöttünk, és ajándék is jutott mindenkinek. 24-én délután. Nem szent"este", de egy szent napon!
Nem tudom, az alkalom változtat-e bármit is a jövőre nézve, de ezt a délutánt nem fogom elfelejteni!
Karácsonyoztunk, ünnepeltük megváltónk születésnapját, és remélem, hogy ez a hétfői alkalom lehetőséget adott egy újabb, kicsit szokatlan, de a mi családunknak épp megfelelő csoda megszületéséhez.
„Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.” (Fil. 4,13)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése