Magda bizonysága

Isten szeret!

„Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma” (JSir 3:22)

Gyermekkoromban jártam templomba, hittanra is, hisz szüleim küldtek. Ők maguk nem jöttek, de tudták, hogy ott jó helyen vagyunk, s csak jót tanulhatunk. Bizonyára így is volt. Talán abban az időben vésődött belém, hogy Isten van, és folyton figyel bennünket, mindent lát és hall. Tudtam, mert elhittem. Tudtam, hogy létezik, de soha nem éreztem közel magamhoz. Azt gondoltam, mivel tudom, és hiszem, hogy Isten létezik, Ő megvéd minden bajtól, és nem hagyja, hogy bármi bajom essék, hiszen Ő szeret, én pedig hiszek benne. Ma már tudom, hogy nem volt teljesen igaz ez az elgondolás. Volt akkor egy Képes Bibliánk, tele színes ábrákkal, rajzokkal, amit szerettünk nézegetni, szívesen olvastuk a benne lévő történeteket.
Aztán nagyobb lettem, elmaradoztam a templomból. Már nem volt muszáj járni, hisz amit lehetett, kijártam. Mivel meg voltam keresztelve, lehettem elsőáldozó, később, újabb hittant követően bérmálkozhattam is.
Nem jártam templomba, de ha megkérdezték tőlem hiszek-e Istenben, én azt mondtam, hogy igen. Soha nem mertem rosszat szólni róla, vagy feleslegesen emlegetni: féltem tőle.

Aztán mégnagyobb lettem, önállósodási vágy, elégedetlenség, s az emberi elgondolások és tervezgetések sora következett. Így akartam gyermekeket, hogy majd én megmutatom… persze ahhoz férjhez kellett menni…
Élt a családunkban egy katolikus pap, akitől házasságkötésünk alkalmával kaptunk egy „igazi” Bibliát. Csupa apró betűs, hatalmas könyv. Nem is igazán értettem, miért kaptuk, hiszen abból csak a papok olvasnak. Néha belenéztem, de hamar fel is adtam, nem értettem, nagyon idegenül szólt.

Igen. Isten szeret. Mégis megengedte, hogy kipróbáljam saját elgondolásomat. Engedett homokra várat építeni, de mint oltalmazó Atya, óvó keze mindig a közelemben volt, mert Ő már tudta, hogy el fogok bukni, de vigyázott, hogy nagyon ne üssem meg magam. Csak amennyire kellett.
A családom széthullott, magamra maradtam a gyermekeimmel. De soha se kerültünk koldusbotra. A kilátástalan helyzetben, amikorra kellett, volt megoldás. Hála Istennek! De ez akkor még nem volt tudatos.
Sebeket sebekre halmoztam, emberekbe kapaszkodtam, s hogy nem süllyedtem el a többi fuldoklóval együtt, hogy nem sodródtam el, az is csak azt igazolja, hogy Isten szeret, és fontos vagyok neki, akár tetszik, akár nem, és akár tudomást veszek róla akár nem.

Nem jó az embernek egyedül. Én különösen rosszul viselem a magányt. Talán túl kényszerűen is, de nem maradtam egyedül, én megint választottam.
De ekkor már jó Atyám is közbeszólt. Egy Angyalt küldött értem. Talán megszánt, hogy én tökéletlen, tudatlan, már megint mibe sodortam magam. Azt hittem jó, de végül magam is úgy éreztem, káros az, amit teszek; ahogy, akivel élni próbálok.
Egy Angyalt küldött értem. Nem tolakodott, pedig vészhelyzet volt. Mégsem kellett azt éreznem, hogy rám akarja erőszakolni a „tuti tippet”. Engedte, hogy meglássam azt a másvilágot, ahonnan Ő jött, s ahova még nagyon sokan beférünk. Magam kívántam meg azt a biztonságot és nyugalmat, ami sugárzott belőle.

És egy közönséges napon együtt imádkoztunk. Ez volt az első imám, ami nem betanult vers volt, hanem saját ügyetlen szavaimmal próbáltam szólni Valakihez, akiről tudtam, hogy létezik, de azt nem, hogy ennyi mindent tett már értem is.
Nagyszüleimnek – akik kiskoromban mindig úgy búcsúztak, hogy aztán este imádkozni ám! – örömmel meséltem, hogy újra járunk templomba, de amikor elmondtam, hogy a Baptista Imaházba, ők szomorúan kérdezték, miért nem jó nekem a saját hitem. De én azt hiszem, csak most jutottam igaz hitre, és ez a hit jó hit. Most találkoztam csak személyesen Jézus Krisztussal, s többé nem akarom szem elől téveszteni.
Sokáig úgy gondoltam, hogy azok a lehunyt szemű szavak csak úgy elszálltak. S fel nem foghattam, hogy mikortól és hogyan születek újjá. Vártam hát a csodát. S az meg is jött. Fenekestül felfordult az életem. Új értékrendem lett. Amik korábban fontosak voltak, értéküket vesztették, s amiket addig nem láttam, most megnyílt rá a szemem.
Nem tudtam, mit, hogyan fogok elviselni, de elindultam, nem tudva hova megyek (Zsid 11:8).
Rengeteget szenvedtem, és még annál is több kísértés és csábítás akadályozott a boldogulásban. Csak Istennek, és a meghallgatott testvéri imádságoknak köszönhetem, hogy nem buktam bele ebbe a vállalkozásba. Nem mindig volt erőm küzdeni, de küzdöttek értem mások.

Kezdetben nem értettem, hogy is van ez. Ha kb. 2000 évvel ezelőtt Jézus meghalt az emberiség bűneiért, akkor én, aki már ezután születtem, miért vagyok mégis bűnös? Azóta megértettem a bűn fogalmát: célt tévesztett. Isten célja az volt, hogy örök életünket Vele töltsük. De a szakadék másik oldalán ez lehetetlen. Megértettem, hogy Jézus váltsághalála egy „vérszerződés”, ami már előre el van készítve, csak az aláírásra vár. Aláírva ez maga a híd vissza Istenhez: ezen visszatérhetünk Hozzá. Jézus keresztjén át!
Nem parancsba adta, hanem lehetőségnek, hogy kövessük Őt. Hagyja, hogy kipróbáljuk Nélküle, de én mindig ugyanott kötök ki: Nélküle nem megy. Minden saját praktikám hibásnak bizonyul. És eddig Nála nem volt utolsó esély, annyiszor bocsátott meg, ahányszor hozzámenekültem. Nem vágta a fejemhez, hogy látod, én előre megmondtam, hanem azt mondta, gyere megmutatom újból! És úgy hiszem, hogy amiket én büntetésnek érzek, saját magamnak köszönhetek csupán. Magam vagyok a bűnöm és a büntetésem kovácsa. A legnagyobb büntetés, amit csak el tudok képzelni, hogy elfordul tőlem, és csak reménykedek benne, hogy soha nem történik ilyen. Mert hiszek Neki, hogy megbocsát. Ő, „az Út, az Igazság, és az Élet” (Jn 14:6)!


Hogy lehet egy ilyen porszem ennyire fontos Istennek? Ekkora sereget mozgósít valaki megmentésére! Isten maga a szeretet! És
„türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pt 3:9)
„Aki tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róma 8:32)

Megtanultam azt is, hogy
„akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és mindenkit megostoroz, akit fiaivá fogad”
„Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?” (Zsid 12:6,7)

S nem csüggedek, ha fogy az erőm, mert
„Ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz”” (2Kor 12:9)

S most már egészen biztosan tudom, hogy
„nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.” (JSir 3:31-32)